A gyapjaslepke táplálkozási köre igen széles. Az erdei fákon kívül, dísz- és gyümölcsfák leveleit is szívesen fogyasztja, nem nagyon válogatós. Miután a sárga tojáscsomóból kikelnek a kis hernyók - mely tojáscsomónként akár 900 db is lehet-, elkezdenek táplálék után kutatni. Ha az erdei fák lombfakadása később indul meg, mint a kelés, akkor nem jutnak megfelelő mennyiségű táplálékhoz, és vándorolni kezdenek. A hernyók selyemszálat fejlesztenek, és kis súlyuk révén a szél segítségével akár kilométerekre is elrepülnek, így jutnak el a gyümölcsösökbe, kertjeinkbe is, ahol a tél folyamán tojáscsomónak még nyoma sem volt.

Szúnyogirtó fogasponty - Gambusia affinis

Koboldkärpfling, Texaskärpfling (Német), Mosquito fish (Angol), Western mosquitofish (USA) Gambusino (Spanyol)

A szúnyogirtó fogasponty eredeti élőhelyén, Kalifornia, Arizona, Mexikó, Texas, Louisiana, Alabama és Florida államokban az év nagy részében enyhe, kellemesen meleg az éghajlat. Kedvenc tápláléka a különféle szúnyogok vízben élő, fejlődő lárvája. Ennek köszönheti, hogy már a múlt század végén - amikor a szintetikusan előállított rovarirtó szerek még ismeretlenek voltak - egyre több szubtrópusi és trópusi országban felfigyeltek rá. Mind több és több vízterületre betelepítették. Különösen ott fűztek nagy reményeket hozzá, ahol a maláriát terjesztő szúnyogok emberek millióit, veszélyeztették. Első telepítésére a Panama-csatorna építésekor került sor. A sikeres honosítás jelentősen hozzájárult a malária visszaszorításához, az építkezésekhez megfelelő körülmények biztosításához. Az eredményeken felbuzdulva, az 1920-as években megindult a szúnyogirtó fogasponty egész földünkre kiterjedő telepítése. Egyetlen évtized elég volt ahhoz, hogy valamennyi földrészen kialakuljanak állományai. Az Országos Közegészségügyi Intézet illetékesei 1939-ben kísérleti jelleggel betelepítették a Hévízi-tóba a szúnyogirtó fogaspontyot. A messziről érkezett hal gyorsan megtalálta életfeltételeit, és tömegesen szaporodni kezdett. Hévíz lakosai és fürdővendégei mind kevesebb szúnyoggal találkoztak. A sikeren felbuzdulva 1944-ben a Miskolc-tapolcai meleg vizű tóba is betelepítették. A fiatal ivadék étvágya is nagy. Kezdetben főleg kerekesférgeket, az alsórendű rákok lárváit fogyasztja, később áttér a kifejlett vízibolha, de mindenekelőtt a vízben élő szúnyoglárvák zsákmányolására. Az ivarérett példányok - ha tehetik - saját és más halak ivadékát is bekebelezik, ezért szaporításuk csak sűrű növényzetű élőhelyen igazán sikeres, ahol a védtelen kishalak, megfelelő búvóhelyet találhatnak (Pénzes B.)
A szúnyogirtó fogaspony, tájidegen halfaj, kedvező szúnyoglárva fogyasztása ellenére sem ajánlott Magyarországi betelepítése, ezt a hőmérséklet igénye sem szavatolja. Rendkívül agresszív faj, más halakat, még a tőle nagyobbakat is csipkedi, zavarja.

Ezüstkárász - Carassius auratus gibelio (Bloch, 1782)

Az ezüstkárász, a Carassius auratus alfaja. Háziasított rokona a közismert aranyhal Carassius auratus auratus). Természetes elterjedési területét ma már nehéz meghatározni, hiszen egyes források szerint az ember már a korai középkorban elkezdte terjeszteni, de a halászok sem tettek különbséget a kárász, és az ezüstkárász között. Elsőként Herman Ottó tett róla említést, kövi kárász néven. Eredeti élőhelyének az Amur folyó vízrendszerét, az Aral-tó vízgyűjtőjét, Szibériát jelöli meg a tudomány. Ez az egyébként sem szűkös élőhely azonban mára hatalmas mértékben kibővült. Napjainkra Európában már csak Írország, Skócia, Normandia, Dalmácia, a Pelopóniszosz, Dél-Olaszország, a Skandináv-félsziget északi és keleti része tekinthető ezüstkárásztól mentes övezetnek. Hazánkba a Körösök menti halastavakba tógazdasági hasznosításra 1954-ben érkezett az első szállítmány, Bulgáriából, azzal a szándékkal, hogy jól növekedő, a hasvízkórral szemben ellenálló halfajjal gazdagodjunk. 1960-tól szaporodott el tömegesen, főleg telepítéseknek köszönhetően.

Seregély- Sturnus vulgaris (Linnaeus, 1758)

common starling (Angol) estornino pinto (Spanyol), etourneau sansonnet (Francia), Europäischer Star (Német)

Eurázsiában, széles körben elterjedt faj. Dél-Afrika, Argentína, Ausztrália, Új-Zéland, a Chatham-szigetek, a Fidzsi-szigetek, Vanuatu és Tonga terülére betelepítették. Szintén betelepítették az Egyesült Államokba, ahol kiválóan meghonosodott. Onnan terjedt el a következő országokba: Kanada, Mexikó, Kuba, Jamaica, Kajmán-szigetek, Haiti; Dominikai Köztársaság; Puerto Rico; Bahama-szigetek. Rendszeres fészkelő. Februártól novemberig tartózkodik itt, néha áttelel. Rovarokat és bogyókat eszik. Nagy tömegekben komoly károkat okoz a mezőgazdaságnak, a szőlőültetvényekben és a gyümölcsösökben.

Házi egér - Mus musculus (Linné, 1758)

Hausmaus (Német), house mouse (Angol), souris commune (Francia)

A házi egér gyakorlatilag Északnyugat-Afrika, Spanyolország és Kelet-Ázsia sztyeppjeiről és félsivatagaiból származik. A lakóházak közvetlen közelében mindenütt megtalálható. Az Arktisz és az Antarktisz területén, valamint néhány esőerdő borította területen ahol emberek sem laknak - a házi egér nem telepedett meg. A szabadban, bozótosokban, gabonatáblákon és dűnék között él. Mindenütt rendületlenül szaporodik. Magyarországon is közönséges. Mint valaha a pusztákon élő állatnak, nedvességre alig van szüksége, és szinte mindenütt talál megfelelő búvóhelyet.

Házi patkány -Rattus rattus (Linnaeus, 1758)

black rat, blue rat, European house rat (Angol), Hausratte (Német)

Eredeti elterjedési területe India, de szinte a világ minden részére behurcolták. Az ember közvetlen közelében él; még az ókorban jutott el Európába, feltehetőleg Afrikán keresztül. Kedveli a magtárakat, padlásokat és a meleg helyeket. Ahol jelentősebb vándorpatkány populáció található, ott megritkul ez a faj. A házi patkány okosabb, mint a vándorpatkány. Kíváncsi és kedves, játékos természetű. Mivel szeret ember közelében élni, és bolhásabb a vándorpatkánynál, járványügyi szempontból veszélyesebb. Rendkívül találékony, alkalmazkodó állatfaj. Általában hajókon utazik, de manapság már repülőgépen is találtak belőle. A Columbia űrsikló egyik útja alkalmával hat patkányt is magával szállított.

Japán keserűfű- Fallopia japonica

1823-ben egy egzotikus, magasra növő, szép virágú, lágyszárú növényt mutattak be a nagyközönségnek egy holland botanikus kertben. A Kelet-Ázsiából származó japán keserűfű (Fallopia japonica) igénytelen volt, sarjadzással is könnyen szaporodott, ezért aztán néhány év alatt könnyedén meghódította Hollandiát, majd elözönlötte egész Európát. Mára szinte minden nedvesebb patakparton, ártéren megtalálható, Magyarországon is. Ahol pedig megjelenik, ott az egykori faj gazdag növényzetből egynemű bozótos alakul ki. Elsősorban települési ruderális, ritkábban leromló állapotú élőhely típusokban találkozhatunk vele. Tág pH-tűrésű faj, de a meszes talajokat részesíti előnyben. Jól tűri a nehézfém- és só szennyezést. Elviseli a nagy kén-dioxid-szennyezést. Elágazó gyöktörzs rendszerével rögzíti a mozgó törmeléket és elősegíti a talajképződést. Gyakori az utak mentén, és a művelt területek mellett. Az ember által létrehozott, gyakran kedvezőtlen adottságú élőhelyeken fordul elő. Vasúti töltések, meddőhányók, elhanyagolt kertek, sövények, útszélek adnak otthont számára.

Magyar név

Tudományos név

akác*

Robinia pseudo-acacia

amerikai kőris*

Fraxinus americana

bálványfa*

Ailanthus altissima

gyalogakác

Amorpha fruticosa

kései meggy

Prunus serotina

zöld juhar

Acer negundo

* Kivéve a kertészeti változatok.